VARGA CSABA nyelvész - művész írása
ÉL jelentése: „legELől álló“, a „sorban a legELső“, időben értve: ELőd.Ami legelől áll: ÉLI. (Mint végi, széli, pl. sor végi, kert széli). Az ÉLIből származik az ELeje szó is. ÉLI a meghatározó e-vel: ÉLIe: az i hang j-vé vált, s lett ÉLje, ejtéskönnyítő e beszúrásával és ékvesztéssel ELeje. Az ÉL toldva ELső (mint pl. hát-só, utol-só, mell-ső.)
Ez az ÉL, ÉLI szó Istennek a legelterjedtebb neve a JÓ és az EGY mellett. (Nem jelzők e szavak, hanem nevek!)
Az ÉL, ÉLI név jelentése: a teremtésben az ELső. Régiesen: ÉLI, ELI, régen ELU. Tehát az ELI, ÉLI egész pontosan: „az ÉLen, azaz a kezdetnél lévő“. A Czuczor-Fogarasi szótár szerint: „ÉL lény, mely más lényeket megelőz, felülmúl“ /.../ „Első, fő lény, melyből mások erednek”. Így tehát az ÉLI szó pontosan kifejezi a Teremtő fogalmát.
Az ÉLI, mint istennév igen elterjedt volt Kis-Ázsiában is egykoron (kevéssé ismeretes, hogy itt is jelen volt a magyar nyelv, mégpedig az ottani népek mindegyikének műveltségét meghatározó erővel). Nem csoda tehát, hogy az EL, ÉL, ÉLI, mint istennév átkerült ott a sémita nyelvekbe is. ÉL, ÉLI a héberben ugyancsak „Isten“. Például ELIHU „maga az Isten“, ÉL SADDÁI „mindenható Isten“, ÉLIA „az Úr az Isten“ stb. ÉLI a héberben többes számban: ELOHIM. Káld nyelvben is ÉL, EL, ELOA, ELOHU alakokban fordul elő. ÉL további megfelelői: „arab evvel (elő, előbbi, első; honnan a török ewelki = első), iláh vagy alláh (Isten), török ilk (első), latin elementum stb“ (Czuczor-Fogarasi szótár ). De kizárólag csak a magyarból magyarázható meg e szó igazi jelentése.
Így különösen érdekes Krisztus utolsó mondata: „ÉLI, ÉLI, lama sabaktáni!“
Jézus tehát ősi-mai magyar nyelvű megnevezésével szólította Istent. Hogy nincs tévedés, azt Isten másik megnevezése, a JÓ, kifogástalanul igazolja. A héberben ugyanis ÉL másik neve: JÓ, csakúgy, mint a magyarban. Ez tökéletesen igazolható az alábbi táblázattal. Itt az egymás alatti szavakban látjuk, hogy csupán a JÓ és ÉL cserélődik, de a jelentésen ez a csere semmit sem változtat:
ÉL JÓ
ÉLIakim JÓakim
Isten felemel Isten felemel
Isten felemel Isten felemel
ÉLIás JÓás
Isten adta Isten adta
Isten adta Isten adta
ÉLIáb JÓáb
Isten atya Isten atya
Isten atya Isten atya
Éljada JÓjada
Isten tudja Isten tudja
Isten tudja Isten tudja
ÉLI a héberben kettőzve is előfordul: ÉLIÉL: ISTEN ISTEN, azaz ÉLŐ ISTEN, avagy ISTEN ÉL, JÓEL: JÓ ÉL, s e szavakban olyannyira összesimul a magyar ÉL és a JÓ, hogy jelentésüket Isten egyéb neveinek behelyettesítésével érthetjük csak meg: JÓÉL=„JÓ az Isten“, az „Úr az Isten“.
Ennek további bizonyítéka:
Mindegyik régi magyar alapszónak van v-s változata, mint pl. tó-tav, kő-köv, ugyanis tó, kő régi kiejtéssel: tau, köü, s e kettős magánhangzó vagy összevonódott, miáltal az u előtti hang hosszúvá vált: tó, kő, vagy az u-ból v hang lett: tav, köv. Ugyanígy a jó eredetileg jou, s ennek kiejtési változatai a jó és a jav. Pl. javít, javul = jóít, jóul. Tehát a JÓ istennév természetes v-s változata: a JAV, héberesen JAHVE (tovább rontott kiejtéssel: JEHOVA.) Itt tehát az a különösen erős bizonyíték a magyar eredet mellett, hogy a héberben egyaránt megvan a JÓ és a JAV. E szópár eleve magyar.
Hogy bezárjuk a kört: nem csak a JÓnak, hanem az ÉL-nek is van v-s változata. ÉL régiesen: ELU, v-s megfelelője: ELV (mint hamu-hamv), ejtéskönnyítő magánhangzóval ELEV, vagy ELEVE. Írott bizonyság: „Teremté ELEVE mi ősünket Ádámot...“ áll a Halotti Beszédben. Vagyis „teremté Isten a mi ősünket, Ádámot”. Tehát világos, hogy ELEVE a JÓ, EGY egyik további magyar neve, és az ÉLI v-s párja. Hogy mennyire így van, igazolja az eleven és az élő szavak hiánytalan felcserélhetősége. Továbbá az is, hogy az ÉL és ELEVE kifejezhető így is: ELőd. Mert pontosan ezt fejezik ki. (Ha a hun ELEVED szóból kivonjuk a v-t, az ELŐD szót kapjuk.)
S végezetül egy bizonyság arra, hogy az óhéber (tehát még szigorúan kis-ázsiai) szókincsben egyáltalán nem volt ritkaság a magyar szó. Íme alább néhány óhéber-magyar szóegyezés Katona István: Óhéber gyökérszavak a magyar nyelvben (1941, Bp.) című könyvének 500 szónyi gyűjteményéből. (Nem tudni, hogy a szerző miért gondolta fordítva, talán hitbuzgalmában, ugyanis e szavaknak még a képzése is hibátlanul magyar, pl. szoros, kapar, hamis):
álom : chalóm
apa : ábá
ár : arah
erõ : ari
asszony : isszáh
avar : áfár
-ba, -be : bá, be
báb, baba : bábáh
vakar : bakar
balzsam : baalszemin
bárány : bar
barom : beirim
bát(or) : batah
bokor : bókór
cifra : szefárá, thefóróh
dag(ad) : dagáh
eme : em
én : éni, áni
ének : ánáh
ez : zeh (szófordítás)
fész(ek) : vóth, béth
forr : bór
frigy : brith
fú : fuach
gádor (kõfal) : gódér, gádér
gödölye : gedáje, gedij
gyerek : jerek
habar : habarr
hálál : hullal
hamis : chámász
harag : chóróh vagy charah
hív : khivvá
hon : ’ún (lakni)
honol : chónó
hor : hegy, pl. HARgita, HÓRihorgas, (h)ORom
ím : im
in(ség) : on
irigy : irij
iszák : szak
izz : azza
java : jáfá, jófóh
kacag : czakhak (hangátvetés)
kád: kad, khad
kalács : khalláth
kaláka : khalák
kaloda : galúth
kapar : chápár
karc : kharas
kaszab(-ol) : kacab
kelep : kelapóth
ki (aki) : chi
köböl : kibbél
kötél : chitul
lát : latas
lob : lahab
mag : mocha
malom : malam (õrölni)
maszah : mezõ
menny : manah
méreg : meóróh
nád : nud
nyár : nur
nyug : nuakh
özvegy : `ozevet
õ : hu (régi magyar: hõ, innen az angolban : he)
pazar-ol : pázár
por : pór
reggel : ragal
rágal(om) : rágal
rakás : rakhass
ráz : rácaz
rí : rijah
rohan : rúc (pl. rucc-an)
rossz (tett) : róóth, róósz, rasa
sátor : szátar
sok : suk
sor : óser, tur
szab : szabáb
szamár : khamór
szava : szófóh, száfá
szék : szukkah
széle : célá
személy : szemel
szomj : cómá
szor : cúr
szoros : córáth, córász
szõr : szé’ár
szúró : cur
szûk : cók
tavasz : tevúász, tevúáth
tereh (rég., ma teher) : tórách
tör(vény) : thóra
üdv : idav
ûz : úc (pl.: uccu)
világ : bhálag
virág : ferách
zöld : szódek, szóde
zsuf (= zsup) : szúf
Mindez sejteti, hogy melyik nyelv által megteremtett műveltség volt meghatározó és követendő minta az ókori Közel-Keleten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése